Két szék között a pad alá

Egyszer hallgathattam volna anyura! Akkor most, harminckét évesen nem kellene ennyit sírnom egy fiú után. De makacs voltam, önfejű, későn vettem észre, hogy nem a külső a lényeg.

– Ne játssz a férfiakkal! Ne válogass, annyit! – figyelmeztett mindig anyu, és hogy szavait alátámassza, elmesélte a szomszédasszony történetét. Fiatalabb korában Margitkának több udvarlója volt, de egyiküket sem találta tökéletesnek. Negyvenhez közeledve pánikba esett, gyereket akart, hozzáment az akkori jóképű lovagjához, aki a munkát legalább úgy utálta, ahogy az italt szerette. Ivott, ivott, amíg pénzt talált. Néhány év múlva Margitka döntött, ennek így semmi értelme, hát elváltak. Most egyedül neveli két fiát.
– A történetet sokszor hallottam, gondoltam, velem ilyen nem fordulhat elő – magyarázza Klári, miközben idegesen cigarettáról cigaretára gyújt. – Most azonban mind több hasonlóságot találok a sorsunkban. Másnak egy normális férfi sem jut, nekem itt volt mindjárt kettő: Gábor és Ádám, de addig válogattam, míg mindkettő hátat fordított. Egyikőjüket sem hibáztathatom, csak magamra lehetek dühös.
Ádámmal hat éve dolgozunk együtt egy reklámcégnél, és ezalatt jó barátok lettünk. Intelligens, figyelmes fiú, mindenről lehet vele beszélgetni: az időjárásról, a politikáról, a gazdasági helyzetről éppúgy, mint a pasijaimról, a barátnőiről vagy a filmekről. Nem éppen filmsztár külsejű, de van valami igéző a tekintetében, a mosolyában. Mégsem tudtam úgy ránézni, mint egy potenciális pasijelöltre, mint FÉRFIra. Talán azért, mert a barátságot fontosabbnak tartottam mindennél, vagy azért, mert hű akartam lenni az elvhez, hogy „házinyúlra nem lövünk”, vagy egyszerűen azért, mert Brad Pitt-szerű álomhercegre vágytam. Rengeteget beszéltünk telefonon is, minden apróságért felhívtam. Így tettem akkor is, amikor először találkoztam álmaim férfijával.
 

Az állandó kapkodás miatt szokás szerint majdnem elfelejtettem feladni a villany- és telefonszámlát. Rohantam az automatához, mielőtt a posta bezár, hogy felvegyem a pénzt. Az automata rossz volt. Mielőtt dühbe gurultam volna, odalépett hozzám Gábor. Tökéletes külsejével: izmos testével, sármos mosolyával, gyönyörű barna szemével azonnal elbűvölt. Kiderült, a bankban dolgozik, így gyorsan elintéztük a pénzfelvételt. Már hazafelé indult, felajánlotta, hogy elvisz a postára, ha megiszom vele egy kávét. Egész úton beszélgettünk, telefonszámot cseréltünk. Ezután minden úgy történt, ahogyan azt a romantikus könyvekben megírják. Randevúk, virágcsokrok, szerelmes üzenetek. Úgy éreztem magam, mint egy érzelgős film hősnője, kiváltképp akkor, amikor néhány hónap ismeretség után, gyertyafényes vacsora közben megkért, költözzem hozzá.
Másnap már hurcolkodtam is Budáról Pestre. Eleinte minden tökéletesnek tűnt. A barátaim intelmeit sem vettem komolyan. Hogy lenne túl korai? Nem tudjátok, hogy a szerelem nem időhöz kötött? – mondogattam. De aztán valami megváltozott. Gábor hanyagolni kezdett. Nemcsak a virágok, az apró ajándékok, a vacsorameghívások maradtak el, hanem az érdeklődése is lanyhult. Volt hét, hogy egyszer sem kérdezte meg, mi van a munkahelyemen. Amikor a gondjaimról meséltem neki, vagy szidtam a főnökömet, csak legyintett, amikor a véleményét kérdeztem, a vállát rángatta, hagyjam békén, van neki is elég baja. Mindennap frissen vasalt inget, este pedig meleg vacsorát követelt tőlem. Ez nem lett volna baj, de kapcsolatunkból a kezdeti tűz, a romantika és a gyengédség is hiányzott.
Próbáltam beszélgetni erről, de hiába. Nem elég neked, hogy együtt vagyunk? – kérdezte – Örülj neki, hogy a hódítási szakaszon túl vagyunk. Élvezd a békés perceket, mert ha jönnek a gyerekek, egy nyugodt percünk sem lesz.
Szóhoz sem jutottam, hogy így szakaszokra osztja az életünket, ha nem figyelek, mindjárt ismerteti velem az ötéves tervet. Itt van hát az állandóság, a kiszámíthatóság, amire a nők úgy vágynak, de nekem sikítani támadt kedvem. Tudtam, ha nem beszélhetek valakivel, megőrülök. A barátnőimet, családomat nem hívhattam, úgyse értik meg, mi bajom.

Ádámot tárcsáztam. Az utóbbi időben hanyagoltam a beszélgetéseket, a találkozásokat, mégis onnan folytattunk mindent, ahol abbahagytuk. Végighallgatott, figyelt rám, kérdezett, és próbált segíteni. Egyre többet találkoztunk, mindennap együtt ebédeltünk. Őt hívtam, amikor lerobbant az autóm, amikor két jegyet kaptam az Operettszínházba. (Gábornak ezekre sosincs  ideje, és nem szerepelt az előzetes tervei között.) Legjobb barátnőm, Eszter szerint kettős életet élek. Olyan, mintha két pasim lenne, egy szellemi társ, Ádám, és egy szexuális partner, Gábor. Nevettem rajta, nem értettem, mitől lett Eszter ennyire erkölcsös. De amikor ugyanezt előadta Gábornak is, már nem találtam viccesnek. Gábor, bár korábban is tudott állítólagos ellenfeléről, most féltékenykedni kezdett. Leste, mikor telefonálok, úgy tett, mintha olvasna, de közben hallgatózott. Kérdőre vont, kivel találkozom, kinek küldök sms-t. Bizonygattam, hogy soha nem csalnám meg, csak egy kis figyelemre, törődésre vágyom. Veszekedésünk után nem sokkal nagy csokor fréziával állított haza. Kiderült, az anyja javasolta neki. Mint azt is, hogy hozza vissza a romantikát, a szenvedélyt a kapcsolatunkba. Ő nem veszekedést, hanem esküvőt és unokát akart. Hosszú hétvégére Keszthelyre vitt, a következő szombaton kirándultunk a hegyekben, hetente kétszer vacsorázni jártunk a kedvenc éttermünkbe. Megint boldog voltam Gáborral, hiszen hibái ellenére szerettem.
A kibékülés hírét megosztottam Ádámmal is. Megdöbbenésemre, nem örült velem. Biztos, hogy szereted? Miből gondolod, hogy megváltozott? A férfiak nem szoktak csak úgy megváltozni. Miért nem veszed észre azt, aki igazán szeret? Ne gyötörj már ezzel a barátsággal. Nem hívlak többet! És te se keress! Nem akarom, hogy kihasználj, velem tedd féltékennyé a barátod!– üvöltötte, majd faképnél hagyott.
Megdöbbentem, vajon miért nem mondta soha, hogy szerelmes belém? Végül is mindegy, hiszen Gábort szeretem. De akkor miért hiányzik ennyire Ádám? Lassan minden visszazökkent a megszokott kerékvágásba. Gábor már nem érezte veszélyben a helyét, nem is tett semmit a kapcsolatunkért. Folytattuk az unalmas, forgatókönyv szerinti életünket. Ádámmal nem találkoztam, még a munkahelyen is került. Pedig állandóan rá gondoltam. Hiányzott a nevetése, a hangja… A rokonok mind gyakrabban kérdezték, mikor lesz az esküvőnk Gáborral. Mi pedig eljegyzés helyett szakítottunk.
Ádámmal azóta se beszéltem, állítólag összeállt egy pénzügyes lánnyal. Üzentem ugyan neki, hogy Gáborral befejeztem, ő már a múlt, és őt szeretem. Nem érdekel, soha többé nem hívom, üzente erre. Így kerültem két szék között a pad alá – fejezi be a történetet Klári, és már éppen indulnánk a dolgunkra, amikor megszólal a telefonja.
– Ádám az – suttogja, és mosolyog, újra mosolyog.

Klári történetét lejegyezte: K.V.